Hol is kezdjem a történetünket?
Igazából talán majd két évvel ezelőtt, amikor kedvesem unalmában angliai állásokra keresett, és megmutatott párat, hogy milyen jó is lenne. Nekem tetszett az ötlet, bár akkor ez még bohókás felvetésnek tűnt.
Aztán ahogy teltek a hetek - hónapok, egyre többször került szóba a dolog, én párszor egészen fellelkesültem, utánaolvastam a dolgoknak, számolgattam, tervezgettem, de az elszánás hiányzott.
Időről-időre azért újra szóbakerült a dolog, és egyre jobban kezdtük rászánni magunkat (én főleg, minden alkalommal amikor elolvastam a híreket :( ). Nincsenek anyagi gondjaink, mondhatni jól élünk itthon, de sajnos egyre több dolog van ami zavar, úgy is érezzük szükségünk van a változásra, és sok pozitív dolgot látunk ami a kiköltözés mellett szól. Én közepesen, a feleségem szinte tökéletesen beszél angolul, így kézenfekvő volt hogy az angol nyelvterület felé orientálódtunk.
Egyre jobban gyűlt bennünk a mehetnék, de féltünk is a mozdulástól, főleg két gyerkőccel az idegenbe. Az kezdetektől eldöntött dolog volt hogy csak és kizárólag akkor mozdulunk ha egy fix állás már van amiből meg tudunk élni a kezdetekkor. Mivel én vállalkozó vagyok, kint is ezt szeretném folytatni, de egy új cég felfuttatása időbe telik, így a feleségemre jutott a mukakeresés. Aztán 2014 őszén amikor ismét szóbakerült a költözés gondolata, ismét talált egy állást, amit mintha rá szabtak volna, és úgy döntöttünk itt az idő megpróbálni, elküldte hát a jelentkezését. Nem tápláltunk nagy reményeket, mert sokan mondták, hogy itthonról nehéz kint munkát szerezni, ezért igencsak meglepődtünk mikor egy hét múlva emailt kapott miszerint shortlistre került, és jelezze mikor lenne alkalmas számára egy skype interjú. Nagyon nem részletezem, tömören: megkapta az állást, a 30 napos felmondása végén már várták is kint.
Innentől aztán kezdődött a rohanás, pakolás szervezkedés, autóeladás stb. Ezekkel szerencsések voltunk, az autóeladás simán és viszonylag gyorsan ment, az útlevelünket nyáron csináltattuk, szóval minden szépen alakult. Majd a búcsú a reptéren, ő el egyedül, én maradtam a két gyerkőccel...apuka két lánnyal..hajajj...:)
Végül nem volt annyira nehéz a csajokkal, bár apukaként a harisnyák felcserélése, és a fura színösszeállítások napi szinten jöttek, de végül, a vásárlást, mosást, éjszakai fülfájásokat, és minden egyebet is megoldottuk, sőt együtt is főzöcskéztünk néha. Aztán a párom is pár hét múlva már jött haza az ünnepekre, addig pedig a viber és skype volt a kapcsolattartás fő csatornája.
Miután elintézte kint a szükséges dolgokat, NI szám, bank stb, nekiállt lakást keresni ami megfelelne nekünk. Ez első nekifutásra abban a három hétben nem sikerült, úgyhogy az ünnepek után sajnos ismét egyedül ment vissza, és folytatódott a keresés.
Nem gondoltuk, hogy a lakáskeresés lesz a kiutazásunk legnehezebb része, de az lett.
Végül majd 3 hónapot töltöttem még a lányokkal, mire meglett a megfelelő ház. Addig minden este skype beszélgetések anyával, aztán a lányok vigasztalása lefekvés előtt. A pár hét karácsony előtt hamar elment, de ez a 3 hónap már elégé nehéz volt mindennyiunknak. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy eddig is gyűlik a pénz a számlánkon, és spórolunk.
A soksok ingatlan megnézésből, rengeteg volt a képekhez képest lepukkant, a béna elrendezéső, a rossz közlekedésű, stb.
Mi viszont olyat szerettünk volna ami tényleg megfelel. A lányoknak az itteni óvoda után a kinti suli (mivel 5 és 6 évesek), plusz a költözés, és az idegen nyelv épp elég nagy változás lesz, nem szerettük volna pár hónap múlva újra mozdítani őket.
De végül a múlt héten meglett a Faringdoni ház, ami úgy tűnik mindenben megfelel nekünk. Tágas, van hely a vállalkozásomnak, van hely a lányoknak, jó helyen van.
Hát itt tartunk most, már nézzük a repülőjegyeket, és március végére családostól kint leszünk ha minden jól megy. Aztán indulnak az igazi kalandok!
